Ladával a világ végéről vissza...
Kedves LadaTour követők!
Eljött hát az idő, amikor nekikezdünk a nagy Balkán túra utolsó blogbejegyzéséhez.
Legutóbb ott fejeztük be, hogy elindulunk Tusnádfürdőre a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborba, és innen kezd még izgalmasabbá válni a történet….
Székelyudvarhelyről az mondhatni zökkenőmentesen megérkeztük Tusványos főút melletti bejáratához, ahol sajnos egy rendőr közölte, hogy nem mehetünk beljebb, még akkor sem, ha előadók vagyunk. Pár perc alatt egy szálloda parkolójában találtunk egy megfelelő parkolóhelyet, és nagy örömünkre találkoztunk a rég nem látott egyetemi barátainkkal, akikkel a következő öt napot is töltöttük. A felső recepciónál kikértük az előadói karszalagokat, és elindultunk a tábor területe felé.
Első nap nagyrészt sátorállítással, és meséléssel telt, ugyanis ilyenkor mindenki látni akarja a képeket, és tudni az apró részleteket is. Az estét egy szokásos bulival zártuk, amin nagy sajnálatomra a srácok elhagytak engem, és fél óra keresgélés után feladtam azt az estét és elmentem aludni. Mentségükre szóljon találkoztak egy másik Barabás Tamással, akivel együtt buliztak reggelig....
Második nap csütörtökön, a Csíki Sör jóvoltából lehetőségünk volt egy gyárlátogatásra Csíkszentsimonon. Előtte felmentünk a Szent Anna tóra, így egy kicsit sietős volt az út lefelé a hegyről. Az autóban rajtunk kívül még három barátunk is csücsült, így a kanyargós, szerpentines út sokszor a hátsó ülésen ülők hátrányára volt. 14:30-ra meg is érkeztünk a sörgyárba. A látogatás rengeteg újdonsággal szolgált számunkra. Megtudtuk, hogy a jó sör alapja a kiváló minőségű víz, hogy a kézműves sör készítésekor az erjesztés folyamata többszöröse a nem kézműves sörökének, és hogy a Mézes Csíki Sör hét kanál havasi mézzel nyeri el az édességét, a 9 %-es alkoholtartalma mellett. 
A látogatás végén megkóstolhattuk az összes létező sört, amit gyártanak, és egy nagy közös képet is készíthettünk a gyár előtt. Én nem ittam… vezettem.
Amikor visszaértünk kipihentük magunkat, utána pedig belevetettük magunkat a Tusványosi éjszakába. Aznap este szerencsére nem hagytak el a srácok, de ügyeltünk arra, hogy a másnapi focitornára kipihenten érkezzünk.
Másnap 11 kor érkeztünk a Tusványosi Fináléra, ahol a tisztességes 5. helyet szereztük meg a BME csapatának. Aznap este már kicsit izgultunk, hogy hogy lesz a másnapi előadás, ugyanis még azt se tudtuk miről és hogyan fogunk beszélni több ezer embernek szombaton fél háromkor. Mondanom sem kell szombaton ugyanolyan erőteljesen és frissen ébredtünk, mint ahogy egy „fesztivál”-on illik.
A dolgot megfűszerezte, hogy az addig sem kevés ember felvegyült azokkal, akik kifejezetten az Orbán koncertre (helyi szakzsargon) érkeztek. Akik előbb érkeztek az LadaTour-os előadásra meghallgathatták miniszterelnökünk beszédét, és még egy pohár csíki sört is vehettek a tűző napon.
Szombat délután fél három, 40° és megkezdődött a várva várt rögtönzött előadásunk, a közönség sorai között voltak meghívott vendégeink (70%) és még pár olyan ember, akiket még sosem láttunk.
Az eleje nehézkesen ment, de hamar az elkaptuk saját történetünk fonalát, elmeséltük a raftingtól kezdve a gyomorrontáson át, a hídugrást, a túrázásokat, és minden emlékezetes pillanatot, amit érdekesnek tartottunk az utazásunk során. Kicsit aggódtunk, hogy Sziszi nehogy valami cifra szóval színezze meg az előadást, de szerencsére ez kimerült két kóbor basszusban, és bakkerben.
Az előadás végén megtapsoltak minket, és úgy éreztük, hogy itt valami lezárult, valami, amit még mesélni fogunk sokáig, valami, amihez még idő kell, hogy leülepedjen, és felfogjuk.
Szombat este újdonsült maros megyei barátainknak köszönhetően kiváló hangulatban hallgattuk meg a Kowalsky meg a Vega koncertet, és hajnal 5-ig meg sem állt a zenevonat. A vasárnapi Székelyudvarhelyre tartó utunkat ismét egy defekt nehezítette, de mondhatjuk, hogy ezeket a helyzeteket már megszoktuk. Csíkszeredában egy kedves boltos felhívott valakit, aki tudott valakit, aki nem volt rest segíteni nekünk és kicserélte a kereket, és kivette a lyukas tömlőt belőle.
Amikor megérkeztünk édesanyám káposztalevessel és ordás palacsintával várt minket, elmeséltük élményeinket elbúcsúztunk a csapattársaktól.
Múlt héten meglátogattuk Székelyföld néhány nevezetességét, a Hargitát, Parajdi Sóbányát, korondi Józsa László kézművest, és a Balu Park kalandparkot. Sziszi csütörtökön hazament busszal, Bencét kiraktam szombaton Székelykeresztúron egyik barátjánál, ahonnan indul további tájakra kirándulni, én pedig vasárnap hazahoztam a ladát a parkolóba, ahonnan indult, és amit már több mint egy hónapja nem látott.
Józsa László Korondi Kézművessel
Köszönjük szépen a támogatóinknak ezt az életre szóló élményt, amit nem csak nekünk adott sokat, hanem azoknak a gyerekeknek is akiknek novemberig gyűjtünk blogbejegyzéseinkkel, és később Youtube videóinkkal.
Köszönjük Totalcar, Lada Baráti Kör, Zengő Motorsport, 6x6 Taxi, Lamax Electronics, IBEK S.R.L, Saunabau, Hosch-Kleber, Zelna Borászat, Csíki Sör, Sziget-Szer, BME, Közlekedésmérnöki Szakkollégium :)
Ha jófejeknek tűnünk, utaljatok a Yuppi Tábornak a honlapunkon pár forintot, hiszen amellett, hogy egy jó ügyet szolgáltok, nyerhettek vele egy karton bort is a Zelna Borászat jóvoltából.
Románia, avagy az utolsó ország
Drága olvasók!
Sumenben az ébredés volt a legnehezebb dolgunk, olyan vendégszeretet vett körbe minket minden lépésünknél. A hőmérők már négyessel kezdődő értékeket mutattak, ezért az emlékműhöz és a múzeumba csak délután mentünk el. Első célpontunk egy magyar számára oly kedves múzeum volt, hiszen, mint megtudtuk hazánktól ilyen messze is tartanak fent egy emlékhelyet Kossuth Lajosnak, aki a forradalom után egy rövid ideig Sumenben volt menekült. Ezután Sziszi gyalog, Tomival ketten pedig autóval másztunk fel a hegyre, ahol az óriás transformersekre hasonlító gigantikus kőszobrok amellett, hogy lenyűgöztek, elegendő árnyékot nyújtottak egy kis pihenéshez.
Hosszas búcsú után folytattuk utunkat Várna felé, ahol már tárt karokkal fogadott minket Elvira, s mintha egy vendégfogadói versenybe csöppentünk volna, annyira jó dolgunk volt. Ha szeretnénk felsorolni, mennyi étel és ital volt az asztalokon, amelyeket körbeültünk, még egy blogbejegyzést kellene írnunk, ráadásul alkalomadtán 4 nyelven is folyt a társalgás ebéd közben. Várnában részünk volt egy éjszakai meztelen fürdőzésben a tengerparton, másnap pedig – már fürdőnadrágban – bő 2 órán keresztül birkóztunk a hullámokkal. Szokásunkhoz híven, akármennyire is hozzászoktunk már a meleg vízhez, itt sem töltöttünk többet 1 éjszakánál, késő délután már Chernomorecben csodálhattunk a tengert. Esti programként Sozopolban megkóstoltunk pár tengeri herkentyűt, ami a tenger mellett kötelező programnak számít. Másnap elég rendhagyó program volt tervben, egy helyi naturista strandra mentünk, ami az első meglepettség után egész jó időtöltésnek bizonyult, mindaddig, amíg meg nem érkeztek a fiatalok „talpig fürdőruhában”. Gyorsan szedtünk még pár marok kagylót, a délutáni ebédre, majd elindultunk Románia irányába.
Röpke 250 km múlva, mely viszonylag unalmasan és eseménytelenül telt, épp csak átlépve a határon megérkeztünk Vama Vechére, itt természetesen egyből a homokos tengerpart felé vettük az irányt. Kerestünk alvóhelyet az autónak majd magunknak is, és bár az elmúlt 3 hétben volt pár előkelő fekvőhelyünk, ez az éjszaka lélegzetelállító volt. Mielőtt lefeküdtünk volna a víztől pár méterre elhelyezett napozókra egy-egy hálózsákkal felfegyverkezve, végigsétáltunk a hosszú parton, ahol annyira nem vittük túlzásba az itt uralkodó hippi-életérzést és a hajnalig tartó bulizást. Ehelyett több időt hagytunk a csillagokra, amikre olyan kilátásunk nyílt, mintha valami csillagvizsgáló tetején feküdtünk volna, a Hold is épp akkor jelent meg a horizonton és a reggel is tartogatott meglepetéseket…
Másnap 5 körül már mindhárman ébren voltunk, engem főleg a napfelkelte, a srácokat pedig a mellettünk turbékoló pár keltette, de az élmény így is leírhatatlan volt. Bár a horizont felett sok felhő gyülekezett, a napfelkelte az egyik legszebb volt, amit a túra alatt láttunk. Én még egy hirtelen felindulásból úsztam is egyet a reggeli hullámok között, száradás után pedig összepakoltunk és elindultunk Bukarestbe. Az utunk hasonlóan indult, mint Bulgáriában, de egy 90 km/h-s sebességnél kapott bal első defekt hamar kizökkentett a kényelmes utazásból. Az autópályán – jó három hét után – kiderült, hogy van egy emelőnk, így egy gyors kerékcserével elgurultunk a következő benzinkútig, ahol rendeztük sorainkat.
Bukarestben a legelső dolog, ami szemet szúrt, egyértelműen a közlekedés. A piros után kimarad a sárga jelzés, egyből zöld következik, mindig résen kell lenni, ha az elsők között állunk a sorban. Nem ritka, hogy kétszer négy sávos utak egy többlámpás, félig építkezés miatt lezárt körforgalomba torkollanak, de cserébe az elsőbbségadás csak amolyan legenda. A legjobb élmény mégis az volt, mikor végre sikerült alkalmazkodnunk, egyből indulunk a zöldre, és ekkor balról három sávnyi autó villogott, dudált, mutogatott, pedig mi voltunk jó helyen. Estére kicsit megint megeredt az eső, de szerencsére a Yuppi Tábor közbenjárására fogadtak minket a Balassi Intézetben. Másnap nagyrészt gyalog megnéztük a belvárost, majd Brassóba indulásunk előtt még kocsival elmentünk a Parlamenthez (világ legnagyobb parlamentje), és a Diadalívhez.
Egy kis Star Wars
Romolus, Remus és az Ap.. Anyafarkas
Négy kerékből már kettőt kilőttünk, így matematikailag csökkent az esélyünk egy következő kényszermegállásra, nem is volt gond a következő napokban. Brassóba érkezve már mindannyiunkon észrevehető volt a fáradság, így a tervezett történelmi városlátogatásból csak egy kellemes hangulatú sörözés lett. Éjszakára egy ismerős ismerősétől kaptunk pár négyzetmétert a kertjében, ahol felállíthattunk a sátrat és Bicepsz is biztonságban volt.
Következő napunk gyakorlatilag az utolsó volt a túránk első felvonásából, számunkra szokatlanul kevés időt töltöttünk az autóban, viszont több érdekes helyen is megálltunk. Már délelőtt odaértünk Prázsmárba, ahol egy méltán híres szász erődtemplomot jártunk be belülről, valamint Tomi egy rövid idegenvezetést is tartott. Ezután Segesváron is állomásoztunk pár órát, felmentünk a várba élveztük, hogy árnyékban kellemes idő van, egyre több magyar szóval találkozunk, és egyre közelebb kerülünk Székelyudvarhelyhez. Koradélután gurultunk be a már tavalyról ismerős kapun, az érkezés öröme pedig még elég energiát adott a kipakolásra és az autó kitakarítására és rendberakására. Mi is lefürödtünk, annyit ettünk Tomi édesanyjának messze földön híres főztjéből amennyi csak belénk fért, hiszen másnap már indultunk is tovább Tusnádfürdőre, az idén 28-ik alkalommal megrendezett Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborba, ahol találkoztunk az egyetemi barátainkkal. Hogy ebben a szűk hétben mi történt velünk, a következő blogból kiderül!
Ha jófejeknek tűnünk, támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok!
Bulgária a hegyektől a tengerig
Tiszteltolvasóközönség!
Megragadva az első szavakat, szeretnénk elnézést kérni mindenkitől a blogposztok rendszertelensége miatt, de nekünk úgy tűnik máshogy telik az idő utazás közben. Az indulás pillanata ugyan nem tűnik olyan messzinek, de a horvátországi első megálló mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. Valószínűleg az eseménydús napjaink okozhatják ezt a zavart, hiszen utolsó pár napunk is nagyon kalandosra sikeredett.
Macedóniában nem terveztünk sokat maradni, csupán az orhidi tavakat néztük meg, az ottani ortodox kolostorral együtt. A vacsoránk az ottani étterem helyi fogásaiból állt, melyre kicsit sokat kellett várni, de a kilátás bőven kárpótolt minket. Kevés séta és a szabadon mászkáló pávák megfigyelése mellett külön meglepetés volt, hogy nem kértek tőlünk belépőt a kolostorba, csak betereltek, hogy művelődjünk egy kicsit. Hosszas tanácskozás után este továbbindultunk Banskoba, így az éjszaka utazás közben ért minket, aznap egy benzinkút melletti parkoló szolgált szállásként. Tomival ketten az autóban, Sziszi pedig az autó mellett egy hálózsákban aludta át az éjszakát.
A 6 órás útból még hátra volt nagyjából a harmada, de legalább az érkezésünk zökkenőmentesre sikerült. Bansko gyakorlatilag a síelőkre és a téli sportokra specializálódott üdülőváros, ami két dolgot jelentett számunkra: zárt szupermarketek és indokolatlanul olcsó szállást. Egy egész 4 emeletes hotelt tudhattunk magunkénak, ahonnan másnap felfedeztük a környéket. Mivel első nap későn értünk fel a kezdőpontra, csak egy tengerszemhez vezető pár órás túrát engedhettünk meg magunknak, ami alatt még egy 1300 éves fát is megcsodálhattunk. A vacsora szintén helyi étel volt, ami mindhármunkat lenyűgözött, majd viszonylag korán elmentünk aludni, hogy legyen energiánk másnapi hosszú túrához.
Fél 6-kor szólt az ébresztőnk, de akárcsak az éjjel, napfelkelte előtt még iszonyú hideg volt, így a „szundi” mellett döntöttünk. Két órával később viszont már teljes felszerelésben vágtunk neki megmászni a Pirin-hegység legmagasabb csúcsát (Vihren, 2912 méter). Az út amellett, hogy már-már kellemetlenül fárasztó volt, egyben csodálatos is. Minél feljebb jutottunk, annál több és szebb hegység tárult a szemünk elé. A csúcson végül hógolyózni is tudtunk, majd leereszkedtünk egy meredek sziklafalon völgybe, ahol elváltak útjaink. Tomi végkimerültségébe visszament a völgyön keresztül az autóhoz, Sziszivel pedig felmásztunk a Koncheto-ra. Ez a második és a harmadik legmagasabb csúcsot összekötő hegygerinc, ahol vastag drótokba kapaszkodva tudtunk csak haladni, de hihetetlen élmény volt. A sziklákon felfelé való, néhol négykézláb mászást megkoronázta még egy vihar, mely szerencsére csak a visszaúton és nem a hegytetőn kapott el minket. Bár így is bőrig áztunk, pozitívan álltunk a naphoz, majd érkezés után átvettünk pár száraz ruhát és folytattuk utunkat Szófiába.
A majd 3 órás út után a városi közlekedés itt kellemes meglepetésként ért minket, a nagyjából egymillió lakosú városban könnyen megtaláltuk a következő szállásunkat. Sziszi unokatestvérének az albérletében töltöttünk két éjszakát, ahol a túra során talán először volt vezetékes meleg víz (ez a dolog határozottan felértékelődött utunk során A szállásról nagyjából 10 perc gyaloglás és két metrómegálló után bejutottunk a központba, ahol az Alekszandr Nyevszkij székesegyházat és pár ottani nevezetességet néztünk meg, majd a nagy melegre való tekintettel beültünk hűsölni egy előzőleg már ajánlott Raketa Rakija nevű bárba. Martin, a pincér úgy fogadott minket, mintha már hosszú éves barátság lenne köztünk. Ha valami elhangzott a szánkból az itallapról, gondosan figyelt rá, hogy a következő megjelenésekor legyen nála belőle kóstoló. A hangulatos beszélgetés egy finom vacsorával és egy telefonszámcserével végződött. Lelkére kötöttük, hogy ha Budapestre jön a jövőben mindenképpen keressen fel minket.
(bolgár taxis magyar parkolási büntetéssel)
Másnap már 5 órakor talpon voltunk, hogy a nagy meleg előtt letudjuk az utunk nagy részét Veliko Tarnovo felé. A terv kifogástalan volt, viszont a fáradság nagyúr, ezért inkább áthelyeztük az indulást 10-re. A menetszél ismét kimondottan hasznosnak bizonyult, de a városban eszméletlen hőség tombolt. Nagyon megszenvedtük azt a másfél órás sétát, ami az autótól az óvárosba, majd a várba és vissza vezetett, így alig vártuk, hogy megérkezzünk Sumenbe. Ismét Sziszi rokonainál szálltunk meg, akik a tipikus nagyszülői szeretettel és ennek megfelelő mennyiségű vacsorával vártak minket a hosszú nap után. Bár közös nyelvet nem beszélünk, végig remek hangulat ült az asztal felett, este pedig az egyik leendő rokon körbevezetett minket a környéken. Az emlékművet csak másnapra terveztük, viszont a kilátás a környező dombokról is bámulatos volt. Az estét egy szabadtéri vetítős mozival zártuk, amiből természetesen egy szót sem értettünk, de még így is élvezhető volt.
(Veliko Tarnovo)
(Sumen és a rokonok)
Következő nap felmegyünk a méltán híres szocialista emlékműhöz valamint megnézzük a Kossuth Lajosrólelnevezett múzeumot, majd az esti órákban Várna felé vesszük az irányt.
Ha jófejeknek tűnünk, támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok!
Üdvözöl a Paradicsom Albániából
Sziasztok!
Utolsó blogbejegyzésünk óta majdnem egy hét telt el, úgyhogy neki is kezdek a történetnek.
Miután kipihentük magunkat a teth-i szálláson, másnap újult erővel vágtunk neki a hegyeknek, hogy megtaláljuk a Kék Szem nevű vízesést, és egy nagyot fürödhessünk benne. Pjeter (vendéglátónk) már az elején mondta nekünk, hogy az út 4 óra oda, és ugyanennyi vissza, úgyhogy vittünk is három müzliszeletet magunkkal, vészhelyzet esetére. Az út nem volt túl könnyű, néhol hegyet kellett másznunk, néhol pedig a hegyi folyón kellett átvágnunk, de szerencsére, amikor el is tévedtünk mindig volt egy helyi, aki heves kézmozdulatokkal útbaigazított minket. Útközben láttunk vízi erőművet, több száz éves vízimalmot működés közben. Miután odaértünk, egy valódi paradicsomnak tűnt, kristálytiszta víz, és olyan kék szín, amelyet most nehéz lenne leírni. Mondanom sem kell alig vártuk, hogy csobbanjunk egyet, még a labdát is elvittük, a mókázás kedvéért. Egyetlen dologgal viszont nem számoltunk, méghozzá azzal, hogy a víz 4 fokos, így nem volt labdázás, csak egy kis mosakodás…. :(
Mindent össze vetve az albán Alpokban töltött napjaink utunk legnyugodtabb, és egyben legaktívabb napjai közé tartoztak, és abban mindhárman egyetértettünk, hogy egyszer mindenképp vissza kell mennünk. Július 5-én elérkezett a nap, amikor a Ladának fel kellett másznia a földes-köves kietlen hágón, amin négy nappal azelőtt három órán keresztül sikerült csak leereszkedni.
Mondanom sem kell, egy zabszem sem fért el sehol, kicsit izgultam, nehogy ott maradjunk, ahol még a madár se jár.
A nagyjából másfél órás út során találkoztunk két IFA-val, és három terepjáróval, akikkel a bő egysávos úton néha másfél perces táncot jártunk. Szerencsére az autó, és mi is túléltük az utat, úgyhogy Tirana felé vettük az irányt.
Az út tűrhető volt, egészen addig, ameddig meg nem érkeztünk a fővárosba.
Nekem teljesen új értelmet nyert a káosz, egy-egy körforgalomban öt percet is töltöttünk, ugyanis itt nem létezik olyan, hogy elsőbbség. Néhol a rendőr előzött meg, néhol a kamion vágott ki elénk, így nagy megnyugvással töltött el, amikor megérkeztünk Edvinához, és Paolához, a királyarc vendéglátóinkhoz. Edvina az egyik volt gimnáziumi barátom kollégája, és magyar-albán kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkozik, Paola pedig a húga. Első éjszaka kimentünk a főtérre, ugyanis aznap érkezett a Gumball3000 Tiranába (Gumball3000: luxusautó verseny Rigából Mykonosba), és szerettünk volna pár jó felvételt készíteni az autókról. Kiderült, hogy az egyik versenyző magyar, úgyhogy váltottunk is pár szót a felvonuláson.
Miután lejárt az autós őrület, belekóstoltunk a tiranai éjszakába. Voltunk latin táncolni, éjszakai kilátóban, összehaverkodtunk egy kóbor kutyával, és végül nyugovóra tértünk a kényelmes franciaágyunkban.
Másnap kiderült, hogy az indulás elmarad, ugyanis elromlott az indítómotor az autóban. Hosszas értekezés után találtunk pont a szomszéd utcában egy szerelőt. Reggel tízkor megígérte, hogy ránéz, és megcsinálja, de ez sajnos nem így lett. Nagyjából este hétkor áttoltuk hozzá az autót, mivel megígérte. Nagyjából tíz perc alatt megoldotta a problémát, ugyanis kiderült, hogy egy alátét megszorult, és ezt kellett cserélni. Amikor megkérdeztük tőle mennyivel tartozunk egy kajla vigyorral közölte, hogy ilyen autóért nem kér pénzt, úgyhogy ezt is megúsztuk költségek nélkül.
Harmadnap reggel nyolckor keltünk, hogy átérjünk Macedóniába, és megnézhessük az Ohrid-tavat. A könnyes búcsú után kikászálódtunk a fővárosból, hogy aztán az albán autópályán meg se álljunk egész a határig. Az út nagyjából sima volt egészen a végéig, ugyanis akkor beértünk a hegyek közé. Az autó egész jól bírta, viszont amikor a határhoz értünk, elkezdett felforrni a víz. Mivel az alapjárat is elment, igyekeztem nem lefulladni, viszont ez szemet szúrt a egyik határőrnek, olyannyira, hogy elrendelt egy teljes autó átvizsgálást. Nem örültünk neki, viszont mondanom sem kell, nagyon újszerű élmény volt. Kérdezgették, hogy van-e nálunk hasis, vagy fű, még egy drogkereső kutya is megugatott minket.
Miután mindent rendben találtak, külön úton mentünk át a határon, mint a főnökök, és meg is érkeztünk Nagy Sándor földjére, a kopár Macedóniába, ahol egy ekkorát aludtunk ;)
Ha jófejeknek tűnünk támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok!
www.ladatour.mozello.com/celjaink
Egyszer fenn, egyszer lenn
A hatodik napra már egészen belejöttünk a félnomád életmódba, így a pihentető alvás után zökkenőmentesen indultunk le a mostari híd közelébe parkolóhelyet keresni. Bár az úton három parkolót kínáló fiatalember is leintett minket, volt, aki még pár magyar szóval is csábított, hamar kiderült, hogy az utcán ingyenes a parkolás és a közbiztonsággal sincs baj. Egy butiknak álcázott bódéban találkoztunk a „búvárokkal” akik elmondtak pár alapvető információt a hídugrással kapcsolatban, majd elindultunk egy közelben lévő állványra gyakorolni. Hét és tíz méterről ugráltunk párat, végig figyelve a technikára. Bár nagyon beharangozták, a 10 fokos víz egyáltalán nem tűnt hidegnek, annyi adrenalin volt bennünk már olyan kis magasságnál is. Tomi reflexei fontosabbnak érezték, hogy ne menjen az orrába víz, minthogy még legyenek gyermekei, így neki John (az oktató) nem javasolta az ugrást, viszont ketten izgatottan vártuk az elrugaszkodást.
Előttünk 2366 ember vetette magát fentről a vízbe, Sziszinek pedig régi vágya volt teljesíteni ezt a bátorságpróbát. Bár utána napokig nyalogattuk sebeinket, elképesztő élmény volt. Nekem nagyjából másfél perc koncentrálás kellett, ami után védőruha nélkül teljesítettem az ugrást. Kicsit talán előre fele dőltem a vízbe érkezés pillanatában, viszont az ugrás után csak a fülem sípolt, az viszont egész nap.
"Én inkább kiélveztem a helyzetet, olyannyira, hogy a főnök először le is akarta fújni az ugrásom. Miután sikerült meggyőznöm őket, hogy igenis szeretnék leugrani, csak a szél volt túl erős, megengedték, hogy még egyszer próbálkozzam. A csobbanás után nálam maradandóbb nyomok maradtak, még ma is látszik egy tenyérnyi véraláfutás a hátsó combomon, a neoprém ruha ellenére is" (Sziszi).
Ezután ettünk még egy ebédet a hídhoz legközelebbi sétálóutcán, ahol a körülményekhez képest gyanúsan alacsony árakkal találkoztunk. Mi csak egy étteremről tudunk nyilatkozni, ott három rendelésből kétszer mást hoztak, mint amit kértünk, de ilyen apróságokon nem akadunk fent a Balkánon.
Az esti célunk felé útba esett Bagaj, ami sajnos egy kisebb csalódással ért fel, amire rájátszott még, hogy a legnagyobb hőségben értünk oda. Az amúgy egészen szép vízesés-barlang kombinációt nagyon átformálták a gazdag turisták igényeit szem előtt tartva, fürdeni nem lehetett, csupán az utat szegélyezték a drágábbnál drágább éttermek. Délután megérkeztünk Kravicához, ami már sokkal inkább nekünk való volt, gyönyörű vízesések, melyekhez a tóban fürdés mellett fel is tudtunk mászni. Egy kiadós áztatás után visszatértünk a parkolóba ami aznap este a konyhaként és hálóként is funkcionált. Csodás kilátás mellett megfőztük a vacsorát, amit hangulatos zenék és kártyajátékok kíséretében elfogyasztottunk, majd körbenéztünk, hol lenne a legjobb nyugovóra térnünk. A két releváns tényező, amit szem előtt tartottunk, a szabad kilátás a csillagos égre valamint a biztonság volt, viszont a végső döntés előtt még egy apró problémába ütköztünk.
A környék feltérképezése után, az autóhoz visszatérve szembesültünk vele, hogy Bicepsz jobb első kereke gyakorlatilag teljesen leeresztett. Nem estünk kétségbe, követve a protokollt kiderítettük (egy német kempingező kompresszorának segítségével), hogy a belső gumi és a szelep illesztésénél lesz a hiba. Mivel magunk nem tudtuk megoldani a felmerült problémát, így másnap lassan haladva elértünk egy közeli gumiszervizbe, ahol 5 euróért kivették a belsőt és átoperálták csak külső gumin futó abronccsá, így már biztonságban haladhattunk tovább.
Az utak minősége nagyjából stagnált, viszont a kanyarok és az emelkedők egyre indokolatlanabbak lettek. Ennek ellenére remekül haladtunk, egészen addig, amíg Tomi gyomra elkezdte felidézni az előző napi vacsorát. A kialakult helyzetből próbáltuk kiemelni a tanulságot, Sziszi nagyságrendekkel többet bír, mint mi ketten valaha is fogunk. Továbbá akarva-akaratlanul is kapcsolatba kerültünk pár helyi lakossal, többségében segítőkészek voltak, igaz akadt, aki már azért rendőröket akart hívni, mert a hegyen a kapu elé álltunk az autóval. Az út hosszára még rátett egy lapáttal, hogy a GPS is ellenünk dolgozott, így mindhárman felettébb boldogok és megkönnyebbültek voltunk, mikor végre megérkeztünk Cetinjei szállásunkhoz, igaz ezt is egy óráig keresgéltük, mert egyszerűen nem voltak házszámok az épületeken. Tomi kezdett jobban lenni, igaz egy kis gyógyszer és alvás után a fecskékkel beszélgetett, én pedig mintha kötelező lenne, átvettem szerepét.
Az éjszaka gyötrelmesen hosszúnak tűnt, főleg, hogy éjjel 1 körül elfogyott a víz a csövekből, bár nem részletezném, úgyis mindenki össze tudja illeszteni a darabokat. Szerencsére másnap reggelre jobban éreztük magunk, viszont az eredeti útitervből még így is ki kellett hagynunk Budvát és rögtön a Lovcen felé vettük az irányt. Lehetne vitatkozni, hogy engem vagy az autót viselte meg jobban az út, de egy kis víz mindkettőnkön segített, így élvezhettük a lélegzetelállító kilátást. Sajnos egy kissé felhős időt fogtunk ki, így az öblöt nem láttuk, de a hegyekkel tűzdelt táj mellett szinte el is felejtettük, hogy az is van. A hátralévő út nem tűnt soknak, Tethig csupán 100-120 km-t kellett megtennünk a szállásunkig, de hamar kiderült, hogy még jó sok hátravan. A hegyi utakon, földes-kavicsos szerpentineken ez a viszonylag rövid távolság bő 5 óránkba került, a végére megviselten érkeztünk meg a hegyek között lévő szállásunkhoz, de remélhetőleg az ilyen érkezésekből nem csinálunk hagyományt.
Meglehetősen távol vagyunk a szó általános értelmében vett civilizációtól, de a ház, ahol 3 éjszakát töltünk kimondottan kulturált. A házba a víz a hegyekben lévő forrásokból érkezik, valamint áram is a víz által működtetett generátorról van. Mint kiderült ezzel jobban jártunk, mert a hasonló helyekre bevezetett elektromosság csak szakaszosan teszi a dolgát. A vendégfogadóink filmbe illően kedvesek, nem mellesleg ezért az egészért csupán 5000 forintnak megfelelő valutát kell fizetnünk éjszakánként hármunknak, amihez reggeli is jár. Az első nap kvázi pihenéssel telt, lemostuk az autót, kimostuk a ruháinkat, rendeztük sorainkat. Másnap – az úton először – felvesszük a túracipőt és remélhetőleg minél többet megtudunk nézni majd a környék nevezetességeiből – mintha nem lenne elég napokig csak ülni és figyelni, ahogy a felhők lassan beúsznak a hegyek közötti hágókon.
A következő állomás időben még viszonylag messze van, ráadásul csak feltételezés, hogy azon az úton amin ide jöttünk, vissza is tudunk menni. Ha mégis sikerülne, valószínűleg Tiranából jelentkezünk ismét, addig is kövessetek minket a facebook-on (www.facebook.com/ladatoor) is a friss bejelentkezésekért!
Ha jófejeknek tűnünk támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok!
www.ladatour.mozello.com/celjaink
Lada érkezik Jajce, Szarajevó, Mostar állomásokon át
Sziasztok!
Harmadik nap is sikerült korán kelnünk és rögtön egy jó hírrel indult a nap. Bár a tervben kérdőjelesen szerepelt csak, végül lehetőségünk nyílt raftingolni Európa legszebbnek nyilvánított folyószakaszán, amit eszünk ágában sem volt kihagyni. Ismét megcáfoltunk az általános előítélet-morzsát a balkáni emberekről, akik újfent kimondottan kedvesek és segítőkészek voltak. Eljöttek értünk a szállásra, kisbusszal utaztunk a kezdőpontig, ahol megkaptuk a szükséges információkat és vízre szálltunk. Az utunk az Una Nemzeti Park területén vezetett végig, közben pedig 3-4 méter magas zúgókkal is megküzdöttünk. Mindannyiunknak nagy élmény volt az evezés, ráadásul út közben még fürödni is tudtunk. A 4 órás vízi túra után visszavittek minket az autóhoz és folytattuk utunkat Jajca városa felé.
A kora esti órákban érkeztünk meg, igaz itt csak a méltán híres Pliva-vízesést terveztük. A városban hamar megtaláltuk amit kerestünk, közel le is tudtunk parkolni, parkolójegyet sem kellett váltanunk. A vízesés valóban lenyűgöző, de fejben már mindhárman a szálláshely miatt aggódtunk, mivel aznapra nem volt lefoglalva semmi számunkra.
Akik követik az oldalunkat már tudják hol aludtunk, a többieknek pedig meg sem próbálom leírni szavakkal, mert úgysem fog menni… a sátorhelyünk egyenesen a vízesésre nézett, a vár is látszódott, pontosan ott aludtunk, ahol Csontváry Kosztka Tivadar 1903-ban készült „A jajcei vízesés” címe képe készült.
Reggel továbbindultunk Szarajevó felé, az út közben minden simán ment, igaz a célegyenesben megküzdöttünk a szállásunkért a hegyen kacskaringózó utakon. Egy-egy helyen 45 fokos, vagy annál is meredekebb hágókon kellett 1-esben, vagy maximum 2-esben haladnunk. Este lesétáltunk a városba, természetesen alaposan körbejártuk az óvárost és megnéztük a hidat ahol Ferenc Ferdinánd merénylet áldozata lett. Ezen kívül mindhármunkat új élmény volt belépni egy török mecsetbe, ahol olaszul láttak el minket pár hasznos információval a vallásról, az épületről és magáról a városról. Kiderült, hogy oszmán hódítók alapította városban a vallások minden affér nélkül megférnek egymás mellett, a lakosság által leglátogatottabb templomban például ugyanúgy fogadnak keresztényeket, muszlimokat és ortodox vallásúakat is. Az este még tartogatott számunkra két kiváló helyi ételt, megkóstoltuk a város legjobb Ćevapčićijét, ami után desszertként elfogyasztottunk egy-egy Baklavát. Aznapi utolsó programként még a szállásunktól nem messze lévő forrás meglátogatása szolgált, ahonnan gyakorlatilag beláttuk majdnem az egész várost éjszakai fényekkel, ami mondanom sem kell talán, gyönyörű volt.
Magunkhoz híven itt sem töltöttünk sok időt, másnap reggel már 10 órakor az utakat szeltük, igyekeztünk Mostar városa felé. Az autó kifogástalanul működik, még ha nagyon szeretnénk sem lennénk képesek hibát kiemelni. Ennek ellenére Tomi meg volt győződve róla, hogy 40 literes tankkal működünk, de ma kiderült, hogy nem egészen így van. A benzinszint mérő mutató valóban elfeküdt már párszor, de minden alkalommal véges határidőn belül megtankoltuk Bicepszet. Ma úgy határoztunk, hogy Mostarban elég lesz, nagyvároshoz híven hátha olcsóbban megússzuk a benzint. Úgy 40 km-re végső célunktól, egy lankás emelkedőn csökkenni kezdett a fordulatszám, majd hirtelen a nullához konvergált. Szerencsénk volt, hogy a hosszú, hegyi utakon épp félre tudtunk állni, mert a mögöttünk közlekedő két kamion nem nagyon értette a helyzetet.
Miután megvizsgáltunk pár alapvető problémaforrást, Sziszit felvette egy magyar (!) motoros banda, akiknek korábban még integettünk is, és elvitték őt a következő benzinkútig. Tomival hátradőlve vártuk a friss benzin megérkezését, de egy kis idő elteltével már mi is a „fuel” és a „help” táblákkal stoppoltunk.
Eközben Tomit is felvette egy közvetlen, ámbár csak bosnyákul beszélő srác, így hárman három fele próbáltuk áthidalni a problémát. Másfél óra vesztegelés után mindkét irányból megérkezett a várva-várt üzemanyag utánpótlás és a tank feltöltése – majd három próbálkozás – után folytathattuk utunkat Mostar felé. A hosszú nap végén remek szállás várt minket, mindössze 10 euróért kaptunk egy 2 szobás, konyhás apartmant, légkondival és minden felszereltséggel! Ezen felül érkezés után kiderült, hogy a tulajdonos egy helyi guide, így segítségünkre volt az itteni nevezetességekkel kapcsolatban (persze Sziszi mindent előre megtervezett, így újdonságot nem tudott mondani). Amikor a fizetésre került a sor, hamar kiderült, hogy egy apró félreértésbe ütköztünk: Az interneten mi 10 euróért foglaltuk le az egész apartmant, ő viszont ezt az összeget fejenként szerette volna meghirdetni. Pár perc hitetlenkedés után megnéztük a foglalást, és bár igazunk volt még adtunk neki egy csekély borravalót, hogy senki ne érezze magát rosszul egy ilyen baki után. Mellesleg mi vagyunk az apartman első vendégei! A szemtelenül olcsó szállásról 10 perc séta után beérünk az itteni óvárosba, valószínűleg rendesen szemügyre vesszük a hidat ahonnan másnap ugrani terveztünk és lakmározunk egy jót még a helyi nevezetességekből.
Az eredeti terv szerint holnap Dubrovnikba érkeznénk, de mivel tudtunkra jutott, hogy egy ünnep miatt rengeteg turista érkezik az amúgy is zsúfolt városba, ezért előre láthatólag kihagyjuk az úti célt és rögtön Kotor a következő állomás.
Ha jófejeknek tűnünk támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok ;)
Üdv néktek,
LadaTour
Első napok szláv vidéken
Ladanapló figyelem!
Mint már előző posztunkban említettük az indulás zökkenőmentesen megtörtént, és a csomagoktól ültetett 1200-es zsiga megindult a vad Balkán felé. Fél év készülődés és munka után tehát elindult a LadaTour. Első állomásunk Plitvice volt, ahova nagyjából zökkenőmentesen megérkeztünk. Tulajdonképpen kétszer is. A kinézett kempinghez érve konstatáltuk, hogy még 50km választ el a céltól, ennek tudatában pedig közös megegyezéssel a továbbindulás mellett döntöttünk. Végül 40 euróért sikerült csak szállást találnunk, igaz ezt az éjszakát az ország legjobb kempingjének megválasztott helyen töltöttük.
A másnapi indulásnál kevésbé voltunk összeszedettek, bár terv nem volt, érzésre kicsit későn indultunk tovább. 11 órakor megérkeztünk a Plitvicei tavakhoz, ahol igazi huligánokhoz híven be is lógtunk, meg jegyet is vettünk. A leghaszontalanabbnak tűnő 100m-es hajóút bizonyult végül a legfontosabbnak, így röpke 6 óra alatt lehetőségünk nyílt betúrázni szinte az egész parkot, a legfelső vízeséseket kivéve. A táj gyönyörű volt, a víz hűsített a forróságban és emellett mézesmadzagként is funkcionált, hiszen fürdeni nem lehetett.
A kiadós kirándulás után még várt ránk úgy 50km, amiből egy apró malőr miatt vagy 80 lett. Ha szépen kellene kifejezni, "bőgött a motor, mint állat", nyöszörgős ötvenes tempóban kapaszkodtunk fel a meredek hegyoldalra, záróvonalnál is pofátlanul előztek minket, mert annyira küzdöttünk, mikor is Sziszi - később kiderült a következő kanyarban megláttuk volna a jó irányt jelző táblát - ijedségből visszafordított minket az előző faluba. A tévedésből megtett plusz út sem volt unalmas, addig is és azalatt is rengeteg csodálkozó, bámélkodó emberrel találkoztunk. A határon egy egész busznyi ember tapsolt és ujjongott nekünk, Ripač városában pedig a piros lámpánál kaptunk egy "nájsz kár!" felkiáltást.
Végül hosszas bóklászás után eljutottunk egy földút melletti házhoz, ahova a szürkületben már csak a remény és az onnan kiszűrődő fény vezettek, de itt egy kellemes élménnyel gazdagodtunk, mindössze 10 euróért megszállhattunk egy itteni lakos kertjében, vacsorát főzhettünk a tűzrakón és egy kiadósat beszélgettünk a helyiekkel, valamint a szintén itt állomásozó turistákkal.
Az éjszaka nem támadott meg minket sem kóborkutya, sem medve, Tomin kívül pedig mind jól aludtunk. Ő úgy döntött kipróbálja milyen lesz, ha az autóban kell majd megpihennünk, de még egyedül is szenvedett a kialakult helyzettől, hárman biztos nem lesz egy leányálom.
Most épp reggelizünk, mosogatunk, feltöltjük az akkumulátorokat és lassacskán indulunk tovább a következő célunkhoz, ami ma az Una Nemzeti Park és pár nevezetes vízesés. Ha szerencsénk van, raftingolni is lesz lehetőségünk, de ez már csak a következő bejelentkezésünkből fog kiderülni.
Ha jófejeknek tűnünk támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok ;)
Üdv néktek,
LadaTour
LadaTour, avagy három egyetemista, egy Lada, 4500 km...
Sziasztok!
Mivel tegnap indultunk neki a nagy kalandnak épp idejét éreztük annak, hogy egy blogbejegyzéssel kicsit közelebb hozzunk titeket ehhez az egész projekthez. Mint minden jó ötlet, ez is egy pihent pillanat műve volt, és mint minden ötletet, ezt is érte negatív kritika. Mi annyira ezekkel nem foglalkoztunk, lehet, kicsit közhelyesen hangzik, de ilyenkor érdemes elengedni a fülünk mellett az " úgy sem lehet ezt így megcsinálni" mondatot. ;)
Kezdjük a legelején... November első felében két barátommal elhatároztuk, hogy megvalósítjuk életünk egyik nagy kalandját, és egy Ladával beutazzuk a Balkán-félsziget legvadabb vidékeit. Arra gondoltunk, felvesszük az egészet akciókamerákkal, és csinálunk egy Youtube-sorozatot, nemcsak azért, hogy a tisztelt publikumot szórakoztassuk, hanem hogy nekünk is megmaradjon ez a nyári élmény valamilyen formában. Mivel a videóvágáshoz idő kell, de közben is szerettünk volna közvetíteni az élményeinket, így a blogvezetés ötlete is kézen fekvő volt. A Youtube-sorozat és a blog ötletével együtt jött a szponzorkeresés és az adománygyűjtés ötlete.
November végén személyesen kerestük meg a BME Közlekedésmérnöki Szakkollégiumának elnökét azzal az öltettel, hogy nagyon szívesen jelenítenénk meg őket a projektünkben mint főtámogató, hogy ezzel vigyük karunk hírét a nagyvilágba, ha ők vállalják az autó műszaki felkészítését. A félórás megbeszélés végére sikerült megegyeznünk a részletekben, és meg is volt az első főtámogatónk, méghozzá egy olyan szervezet, amely potenciálisan képes elérni több ezer műegyetemistát.
A téli álom alatt megcsináltuk a honlapot, és megegyeztünk az erdélyi Yuppi Táborral (ami a Bátor Tábor erdélyi partnerszervezete), hogy milyen formában gyűjtünk nekik adományokat és ezeket hogyan juttatjuk el hozzájuk. Velük a kapcsolatot én vettem fel, hiszen már három éve önkénteskedem táboraikban (Tomi), és személyes kapcsolatom van a vezetőséggel.
Márciusban újult erővel vágtunk neki a kiállításszezonnak, és egyik szaktársunk és a zsiguli.hu segítségével sikerült kiállítani az autót az AMTS-en, csak az volt a hézag, hogy két napunk volt arra, hogy felkészítsük az autót és valami promóciós anyagot is legyártassunk. Három átvirrasztott éjszaka után sikerült felpolírozni az autót -- köszönet érte Jenei Zsoltnak --, összerakni egy molinót, és kinyomni a névjegykártyáinkat, amelyekhez sok-sok szívességre volt szükség. A háromnapos rendezvény alatt körülbelül négy Lada Klubbal, és több ezer emberrel ismertettük a nagy tervünket, akik többnyire pozitívan vélekedtek a kezdeményezésről.
Április elején megjelentünk a BME KJK Kari Napokon is, ahol sikerült találni egy szerszámszponzort, aki ellát minket szerszámmal az útra, és ami a legfontosabb, megegyeztünk a Totalcarral, hogy náluk blogolunk. Bizony, Magyarország legnépszerűbb online autós újságába írhatjuk utazós bejegyzéseinket.
A május-július szponzorkereséssel telt, és mondhatom nem panaszkodunk a Zengő Motorsport és a 6x6 Taxi nagyon pozitívan ált a merész öletünkhöz. Megegyeztünk abban, hogy üzemagyagtámogatást adnak, hordhatjuk a legújabb Zengő Motorsport fan pólóikat, és ha minden jól megy ősszel személyes találkozónk lesz Zengő Zoltánnal, és a csapat versenyzőivel, és mérnökeivel.
Induláskor lehetőségünk volt a Duna TV-n a Balatoni nyárban mesélni az örült ötletünkről, mondhatjuk osztatlan sikert aratott a műsörvezetőknél, és a stáb tagjainál is. Most épp a plitvicei tavaknál vagyunk, holnap Szarajevó,
Facebook: ladatoor
Instagram: ladatour
Honlap: ladatour.mozello.com
Sziasztok, ha jófejeknek tűnünk, akkor támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok ;)
Üdv,
LadaTour